A cikk címét egy nem túl régen olvasott könyvtől kölcsönöztem - ez lenne az, csak keresés adok, így nem törik meg a link. Az egész könyv koncepciója az, aminek az alapjait ma lehet látni, bár az kérdéses, hogy kiteljesedik-e annyira. 

Röviden, a virtuális valóság eszközök olyan elterjedté válnak, mint manapság egy mobiltelefon, és az élet minden területén azt használják. Olyan célokra is, - mint az oktatás - amire nem biztos h tényleg szükséges lenne, viszont mégis nagyon hasznos, mert nagyon alacsony költséggel hozzáférhetővé teszi mindenki számára a tanulást. De minden mást is ezzel intéznek, tulajdonképpen az leggazdagabbaktól a legszegényebbekig mindenki, mindent, ami nem megoldhatatlan valódi személyes jelenlét nélkül. Ennek vannak pozitív oldalai, de igen sok negatívuma is. Egyértelműen kitolja a kommunikációs korlátokat, viszont az embereket el is szeparálja egymástól.

Már-már Asimov robot univerzumának a szintjén, egészen pontosan a Hajnal bolygó robotjai című regényben megrajzolthoz hasonlóan, a Solarián. Az emberek csak és kizárólag az elkerülhetetlen dolgok céljából találkoznak személyesen - akkor is pánik és undor uralkodik rajtuk - egyébként nagyon fejlett holografikus kivetüléseikkel videotelefonálnak. Igaz, a két technológia ellentétes megoldásnak tűnik, de a személyes tér végtelenítésnek igényét kiváltja, a valós emberi érintkezést pedig eltünteti.

Természetesen nem tagadhatom, hogy mindegyik most Vegasban megjelent megoldást szívesen kipróbálnám. A kezdetlegességük ellenére talán most, közel harminc év után újra megpróbálják megvalósítani azt, amit már régen megálmodtak - emlékszem, még a 90-es évek elején is nagyon próbálkoztak vele, de akkor még nem volt meg hozzá igazán a technológia.