Nemrég olvastam egy cikket a mult-kor.hu oldalon. Arról szól, hogy a római hadseregben mire számíthatott egy katona, ha megsérült a csatamezőn. Végig gondolva, egy nem túl súlyos sérülésbe is jó eséllyel belehaltak az emberek, még a XX-ik század harcterein is, nem hogy a megelőző évszázadokat nézve, amikor a legtöbb sérülés biztos halált jelenthetett. Még akkor is - sőt talán pont akkor igazán - ha az akkori orvostudomány kezébe került az alany.

A cikkben leírnak olyan meglepő dolgokat, olyan orvosi módszereket, eszközöket, amiket csak a 19-ik század környékén kezdtek újra felfedezni, elfogadni. Például sebfertőtlenítés, érszorítók alkalmazása, az orvosi eszközök fertőtlenítése vagy kizárólagosan egyszeri használata és még számos dolog. Természetesen ezek a dolgok nem emberbaráti szeretetből történtek így, egyszerűen a hadsereg is jobban járt, ha a katona tovább életben maradt és még harcolt, valamint a katona morálját is növelte, hogy tudja, ha meg is sérül, van remény, még ha nem is túl sok. Összevetve a sötét középkorral, ami elválasztja tőlünk az ókori Róma - és még pár ezer évvel azelőtt Egyiptom - hatalmas tudását, amikor tényleg csak az ima maradt a szegény halandónak. És jobban is járt vele, mert az akkor használt módszerek nem sokat őriztek meg az egy évezreddel azelőttiből.

Innen jött a cím is, hogy az összegyűjtött tudást őrizni és továbbfejleszteni mondhatni kötelesség, mert ha egyszer elveszik, nagyon hosszú az út odáig, amíg újra felfedezhetik. Elég egy birodalom összeomlása és több ezer évnyi tudás válik hamuvá - például lehet még hozni az Alexandriai könyvtárat. A történet szerint a könyveket elégették, mert nem felelt meg a tartalmuk egy vallás nézeteinek.